A folyosón álltam és remegtem a félelemtől (na ebből most hogy mászom ki? Muszáj kitalálnom valamit. Ha megtudja, hogy totálisan beleestem, azzal az egész életemnek vége!! Nem...  nem tudhatja meg... kivéve ha ő is így érez. De az lehetetlen... olyan sosem lesz.) Pánikba estem. Próbáltam magam megnyugtatni. Ekkor eszembe jutott, hogy mindent bent hagytam a könyvtárban. Már indultam is kifelé, amikor kinyílt az ajtó és Edwin lépett ki rajta:

-Bocs ha kellemetlen helyzetbe hoztalak. Nem nyaggatlak tovább, ha ennyire nem szeretnéd elárulni. Kérlek, legalább folytassuk a tanulást!

-Rendben. -mondtam, és elindultam vissza az asztalunkhoz. Elkezdtük, de ezúttal én szólaltam meg.

-Ha már témánál vagyunk, neked ki tetszik?

-Hát... van valaki, de nem tudom, hogy ő ugyanígy érez-e.

-Kérdezd meg! Mondd el neki mit érzel. Nem fogja leharapni érte a fejed... -biztattam.

-Egyszer már megpróbáltam egy másik lánnyal, aki durván elutasított. Azóta nem nagyon merek beszélni ilyenekről a lányokkal.

-Akkor hogyhogy nekem mesélsz ezekről?

-Na jó... úgy látszik már nem tudom tovább kerülni. Elmondom... Nem! nem megy...

-Mit akarsz elmondani? Kinek? Összezavarodtam. 

-Neked akarok mondani valamit... de nem tudom hogy mondjam.

-Hát könnyen! Vagy legalább írd le... Kérlek! Ha már belekezdtél, tudni akarom.

-Rendben... -sóhajtott, majd elkezdett írni. Kis idő múlva elém csúsztatta a füzetet. Ez állt benne:

"Sztella! Az az igazság, hogy régóta tetszel nekem, csak nem mertem elmondani. De most hogy jóban lettünk, nem tudom tovább titkolni és nem tudom hogy ez kölcsönös.e..."

A sorokat olvasva elakadt a szavam is. Sohasem képzeltem volna, hogy ez valaha megtörténhet velem. Álmomban pont ugyanez történt, de nem hittem volna, hogy meg is valósul. Az agyam még fel sem fogta mi történt, de a szívem már örült. Tudta, és kis idő múlva már én is tudtam, életem egyik legnagyobb kalandja kezdődik el...

-Hű... Mondhatom most megleptél. És ha már leírtad mindezt, akkor már elmondhatom, hogy ez kölcsönös és én sem mertem elmondani neked. De mostmár elmondom, nagyon kedvellek téged és régóta tetszel nekem.-fejeztem be, várva a reakcióját. Ehelyett egy perc néma csend következett, amit ő tört meg:

-Akkor adsz nekem egy esélyt?

-Persze hogy adok egy esélyt! Mindenkinek jár egy esély. Örülök hogy végre mindketten kimondtuk...

-Köszönöm! El nem tudod képzelni mennyire boldog vagyok.

-Én is... ugyanakkor félek is.

-Mitől félsz?

-Lehet hogy ki fogsz nevetni, de csak attól, hogy mikor reggel felkelek, arra ébredek, hogy ez az egész csak egy szép álom volt... és valójában meg sem történt.

-Ettől nem kell félned. Én is így érzek. De inkább boldog vagyok... nagyon!!!

-Énis... -mosolyogtam, amikor megszólalt a könyvtáros, hogy indul a busz...-Jaj istenem! Elkésel!- mondtam.

-Nem bej. Legalább több időt tölthetek veled.-Mosolygott.

-Ne! Siessünk! Nem szeretném, ha miattam késnél el...-mosolyogtam vissza. Azzal elindultunk. Út közben még beszélgettünk kicsit, majd a sarkon elköszöntem tőle. Búcsúzóul kaptam egy ölelést. Egy forró, égető, leírhatatlanul nyugtató ölelést, ami persze még boldogabbá tett. A szívem a rengeteg pillanatnyi sokk hatására már majd kiugrott a helyéről. Vigyorogva, dudorászva mentem haza. Otthon gyorsan átöltöztem, majd indultam volna korizni, mikor anya megállított az ajtóban:

-Mi volt ma a suliban kicsim? Olyan más vagy... Vigyorogsz mint a vadalma. 

-Hát... képzeld, van pasim!!!-sikoltoztam.

-És ezt csak így mondod? Kicsoda? Hogy hívják? -érdeklődött. (tudniilik, anya olyan volt nekem, mint a legjobb barátnőm, így nem csoda, hogy kiváncsiskodott...)

-Miért hogy mondjam? Amugy ismered. Tudod, az a srác akit mondtam neked, hogy nagyon tetszik és angolt tanítok neki... Edwin.

-Tényleg? Gratulálok!! Na... menj korizni, nem tartalak fel tovább. Örüld ki magad. -mondta

-Meglesz! -mondtam, azzal kin teremtem az utcán. Azon a délutánon mást sem csináltam, csak dúdoltam és vigyorogtam. Nagyon nehezen tudtam elaludni és sokáig fenn is voltam, de reggel már az ébresztőóra előt felkeltem. Gyorsan felöltöztem, reggeliztem és elindultam a suliba. Ezuttal gyalog mentem, hogy élvezzem a jó időt. A világ teljesen más lett, mintha a feje tetejére állt volna. Eddig minden szürke volt, de most... most minden szép fényes, színes és vidám. Csiripelnek a madarak, kék az ég, és minden dalol. Az emberek mosolyognak és minden tökéletes. A világ sokkal szebb, ha van egy olyan ember, akiért élhetsz. Aki szeret és aki szebbé teszi a napjaidat. Ettől a naptól kezdve az egész életem fenekestül felfordult. Minden megváltozott. Mintha az egész világ tudta volna, mi történt tegnap és így akarna gratulálni. Egy álmom vált valóra azon a szép délutánon...

Sztella

Az apró kis jelekből sikerült leszűrnöm, hogy nem vagyok neki közömbös... de nem tudhattam biztosan... várnom kellet. Az időre hagytam és sodródtam az árral. De az egyértelmű volt számomra, hogy ez nem szimpla baráti gesztusok sora... keresi a társaságom, kedves,udvarias velem, megmutatja a rajzait és mindig olyan furcsán mosolyog rám... a szeméből pedig látszik, hogy ez egy őszinte, tiszta mosoly... gyanakvásom pedig beigazolódott, ugyanis a harmadik angolon valami teljesen váratlan fordulat következett. mintha hirtelen egy szép álomba csöppentem volna.

Becsengettek a 8. órára és lementem a könyvtár elé, hogy ott találkozzak Edwinnel. Csak vártam és vártam...de semmi, így bementem. Nagy meglepetésemre Edwin már bent várt rám...:

-Bocsi a késésért... rád vártam.-kezdtem.

-Bocsi. Úgy gondoltam, jobb, ha bent várlak.-mondta.

-Kezdhetjük?-kérdeztem.

-Persze... 

Elkezdte megoldani a feladatokat. Elég jól ment neki... Végül ő törte meg a csendet:

-Kérdezhetek valamit?

-Persze... mondtam, ha nem értesz valamit, szólj...

-Nem a témához kapcsolódik.- mondta.

-Mondd!

-Tetszik neked valaki a suliból? 

-Igen.

-A suliba jár?

-Igen is meg nem is (próbáltam félrevezetni). De miért érdekel ez téged?

-Csak úgy... Akkor nyolcadikos. kitalálom! legalább hideg meleggel segíts!

-Ne! Kérlek... ez tényleg nem ide kapcsolódik.-mondtam.

-Kérlek áruld el! Bízol bennem, nem?

-Persze hogy bízom benned! (Talán túlságosan is...)-mondtam.

Végigsorolta az összes fiút az évfolyamon, míg egyszer elért arra a pontra, hogy csak ő maradt:

-Több fiút nem ismerek... ki lehet?

Én ekkorra azonban már kirohantam a folyosóra. Féltem. Nem akartam, hogy ezúttal kiderüljön, hogy többet érzek barátságnál... Nem. Abba belehalnék. Nem akarok felesleges ábrándokat... De aggódásom felesleges volt, mert...

Sztella

A következő napok egész normálisan teltek, egészen a következő újságírás napjáig, amikoris újra találkoztunk. Felmentünk a kulcsért, és kinyitottuk az ajtót. De nem mentünk be, inkább vártunk a többiekre. Ezalatt az idő alatt sikerült kicsit jobban megismernünk egymást. Egy ideig nem szóltunk semmit, csak a kezében lévő virágot bámultam. Végül én törtem meg a csendet:

-Látom te is szereted a növényeket... ez milyen virág?-kezdtem

-egy húsevőnövény ritka fajtája. Te is szereted a növényeket?-folytatta a beszélgetést

-Persze. Ki ne szeretné?-válaszoltam

-Ennek örülök...-mondta.-Mesélj valamit magadról kérlek,

-Mire vagy kiváncsi?-kérdeztem kissé meglepetten.

-Mi a hobbid? Mit szeretsz csinálni?

-Szeretek rajzolni, énekelni, olvasni, sütni-főzni és kertészkedni is, de még sok dolgot szeretek csinálni.

-Érdekes hobbiaid vannak... a legtöbbet én is szeretem.-mondta.

-Például?-kérdeztem.

-Hát... például a konyhában nagyon otthon érzem magam, és rajzolni is szeretek. A kertészkedést pedig már tudod.-fejtette ki.

-Úgy látom sok közös van bennünk...-gondolkodtam.

-Ez érthető,hiszen jó barátok vagyunk. Nem?

-De jó barátok vagyunk.-vágtam rá egyből.

Ekkor megjöttek a többiek, így bementünk a terembe. Mivel egyikőnknek sem jött el a szokásos padtársa, egymás mellé ültünk és mégjobban összeismerkedtünk. Elhülyéskedtünk, elbeszélgettünk. És annak ellenére, hogy ilyen hamar senkinek sem vagyok képes feloldódni és megnyílni, valami megváltozott. Hisz most először sikerült megnyílnom valakinek és fesztelenül, magabiztosan beszélgetni vele. Ez egy új és furcsa érzés volt számomra, de bíztattam magam: "Nyugi! Lesz még ilyen... előbb-utóbb meg kell szoknod ezt az érzést. Nem kell mindenki elől elzárkóznod. Idejelenne egy kicsit elengedned magad és sodródni az árral..." És sikerült. A következő napokban egyre jobban összebarátkoztunk és mindketten kezdtünk megbízni a másikban. És ez így ment egy darabig, amíg meg nem betegedtem és egy egész hétig elgondolkodhattam zavartalanul a dolgokon. És rájöttem, nem egy szokványos barátság a mienk. Hisz két idegen nem tud csak úgy megnyílni a másiknak és ilyen jó kapcsolatba kerülni a másikkal ilyen hamar... ha csak nincs köztük valami különleges. Ezt a gondolatot azonnal el is hesegettem. Hisz hogy tetszhetne egy okos, művelt és népszerű srácnak egy olyan stréber, visszahúzódó, "kislány",mint én? Sok közös van bennünk és csak barátként tekint rám... mindössze ennyiről lehet szó. Gondoltam, egészen addig, míg el nem jött a hétvége és Emily el nem látogatott hozzám:

-Szia! Köszi hogy elhoztad a házikat. Mi volt a suliban?

-Hát... Edwin elég unott volt egész héten. Mint aki nem tud mit kezdeni magával... Tudsz erről valamit?

-Nem... biztos csak unatkozott vagy valami.

-Láttam már unatkozni, és az nem ilyen. Valami más lehet a háttérben...

-Nem tudom Emily... én gondolkodtam és kizárt, hogy egy ilyen "stréber kislány" tetsszen neki. Lehetetlen...

-Ne mondj ilyeneket Stel...

-Hagyjuk...csak jó barátok vagyunk és ennyi. Nem akarom megint felesleges ábrándokba kergetni magam, hogy a végén megint én süljek fel... nem engedhetem meg ezt magamnak... mégegyszer nem... Amugy is. csak jól elbeszélgetünk, sőt... kezdek bízni benne. és úgy érzem, kölcsönös,de ennyi... két barát vagyunk közös érdeklődéssel. Nem több.

Ezután még beszélgettünk kicsit... ekkor jöttem rá a jelekre, amiket végül értelmeztem is...

 Aztán jön egy fordulat.. bekattan valami, és az ember érzi, hogy változás következik.. sőt, már be is állt. Többé már semmi sem lesz a régi, és az az érzés.. felülmúlhatatlan. Boldognak érzed magad tőle, felszabadultnak. 

Sztella

A kezdetek...

"Egy normális világban az ember lánya igyekszik úgy eltölteni a suli utolsó évét, hogy mindenkivel jóban legyen. Nos ez nekem csak többé-kevésbé sikerül. Az osztály, sőt az egész suli leginkább egy állatkerthez hasonlít. Ennek ellenére sok barátom van, de akadnak ellenségeim is. És ha azt hiszitek, a gimi a legszörnyűbb a világon, tévedtek. Az én életem már általánosban maga a pokol és minden nap megaláztatások sorozata. Ezért már alig vártam a ballagás napját. Aztán egy szép napon minden megváltozott és az életem fenekestül felfordult.... "
Sziasztok! Sztella vagyok és ez az utolsó évem az általánosban. Most elmondom nektek, milyen zűrösre sikeredett az utolsó évem. Lesz itt szerelem, barátság, gyűlölet és ki tudja még mi?... de kezdjük mindjárt az elején.Az évnyitó elég hosszúra sikerült, így nem is bántam, hogy vége lett. A nyáron kicsit változtattam a külsőmön, így kíváncsi voltam, ezúttal milyen beszólásokkal "kedveskednek" majd a többiek. Hát... nem csalódtam, mert mindjárt az első nap cikizések közepette telt. A többi három-négy hónap ugyanígy megaláztatásban és elszigetelődésben telt. Pár hét múlva egy új fiú jött az osztályba. Nick-nek hívták. Kusza fekete haja volt, bőre holtsápadt. Nemrég költöztek a városba. Elég revitens tanuló volt, és könnyen befolyásolható, így nemcsoda, hogy máris rossz társaságba keveredett. Mivel be akart illeszkedni, így mindent megtett, amit mondtak neki. Erre minden gondom, mint egy "varázsütésre" megoldódott és attól kezdve nem cikiztek. Az osztály kis üdvöskéjét, Diánát kivéve aki minden tettével arra törekszik, hogy a földbe tiporjon. Bár ez nagy szerencsémre nem mindig sikerül neki... De a nyár még rá is nagy hatással volt, mivel már egy jó ideje nem szólt be semmit. De ennél több gondom is volt. Tudniillik, év elején beiratkoztam a suliújság szerkesztőségébe, így be kellett fejeznek a cikkem. Sok ismerősöm volt itt, de Edwin különösen felkeltette a figyelmem. Egy ideje észrevettem, hogy lopva engem bámul. Ami azt illeti, ő sem volt közömbös nekem: Szőke haja és gyönyörű kékeszöld szeme volt, ami mindig sejtelmesen csillogott a fényben. Rendes volt, becsületes és tisztelettudó. Emellett nagyon okos is. Jól el tudtunk beszélgetni. Kicsit túl jól... ahogy teltek a hetek, egyre többet beszélgettünk. Bizalmas jó barátok lettünk. A suliban mellesleg négy barátnőm volt, a legjobb barátnők a világon. Shanny Viola, Emily és Any. Velük aztán mindent meg lehetett beszélni és mivel megbízom bennük, elmondtam nekik a "legújabb fejleményeket".

-Csajok! segítenetek kell... mit jelent, ha egy fiú keresi a társaságod, kedves veled... túlságosan is és igyekszik a közeledben lenni?

-Tetszel neki!-mondták szinte egyszerre.

-Ki az? Hogy hívják? Mondj el mindent!-faggatott Viola és Emily

-De részletesen!-Mondta Shanny és Any megint szinte egyszerre.

-Hát... Edwin-nek hívják... és nagyon aranyos, kedves, okos, jó rajzos meg minden -meséltem

-Ez komoly? -akadtak ki mind egyszerre.

-Igen. Miért ne lenne az? 

-Hol találkoztatok?

-Ő is a suliújságot szerkeszti. Ott ismerkedtünk össze. És barátok lettünk, de szerintem semmi több. Legalábbis én nem bírnám elképzelni, nekem ez egy kicsit bizarr lenne, ha tetszenék neki.

-Miért ne? Csinos vagy, okos, és még sok jó tulajdonságod van. Miért ne tetszhetnél neki?

-Na hagyjuk.-mondtam, majd elindultunk a terembe...

Így kezdődött az egész... Bár ekkor még nem tudtam, mi minden vár még rám ebben a kicsit sem átlagos tanévben. Szerelem, könnyek de a legfontosabb: megtanultam, hogy az igaz barátaimra mindig számíthatok, bármi is történjen, ők mindig mellettem állnak.

"Tudod miért jobb a barátság a szerelemnél? Mert a barátod akkor is veled lesz, mikor a szerelmed rég elhagyott." 

Sztella